1. Ó, hogy volt idő, mikor még Éltem csak magamnak én.
Hallám, amint hívsz szelíden, Ámde így szólt büszke szívem:
„Semmit Te, mindent csak én! Semmit Te, mindent csak én!”
2. Ám megleltél, s megpihentem Vérben ázott fád tövén;
Láttam nagyszerű szerelmed, S büszke szívem lassan enged:
„Van, mit Te, de van, mit én! Van, mit Te, de van, mit én!”
3. Ámde Szentlelked varázsát Mind forróbban érezém.
Én kissebb levék, Te nőttél, És szívemben forró vágy kél:
„Többet Te, kevesbet én! Többet Te, kevesbet én!”
4. Ó, de a hegyek magasak, Tenger zúgó árja mély;
Ámde még nagyobb szerelmed, Üle teljes győzedelmet:
„Mindent csak Te, semmit én! Mindent csak Te, semmit én!”
(H157)
Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.
(2Korinthus 5,17)